Tantra kutya rovata

A világ egy kiskutya szemszögéből, „dupla, vagy semmi” alapon nekivágott az életnek… és nyert. Belecsöppent egy kalandokkal teli, mesés-mókás, de ugyanakkor viszontagságos pörgésbe, ahol elfek, hobbitok, emberek és más különböző lények alkotnak, játszanak, szeretnek, és szenvednek azzal a nemes, egyszerű életcéllal, hogy a saját – és egyre táguló környezetük a legrövidebb és – fájdalommentesebb úton közelítsen az építő dolgok erősítésével és romboló dolgok tudatos átalakításával, és kiiktatásával az egység tökéletes harmóniája felé…

Tantra vagyok, a kiskutya, aki a nyunyóc kolónia trónörököse. Két hónaposan úgy döntöttem, hogy most már keresek magamnak egy gazdit, mert ahol ezelőtt voltam az nem volt olyan jó hely, és nem is törődtek velem igazán. Így hát nekivágtam a világnak. Már régóta úton voltam, amikor megláttam egy embert sétáltató kutyát az éjszaka közepén, akikhez odamentem. Elkezdtem fennhangon ugatni, hogy én is szeretnék egy gazdit! De nem értette senki, amit mondani próbáltam… vagy mégis?… Megjelent ugyanis a sarkon két hobbit, és egy elf. A hobbitok persze egyből játszani kezdtek velem, mert a hobbitok már csak ilyenek. Közben a kutya és gazdája leléptek, és én Julcsi, a hobbitlány karjaiban vettem éppen szeretet-mámor fürdőt, amit egy pillantás követett az elfre irányulva, a két hobbittól és tőlem… „Hát erre most mit mondjak?” -hangzott a reakció az elf szájából. „Na menjünk!”…és itt pecsételődött meg sorsom…

…és a hobbit meg az elf (a gazdám), és persze én, meg a két fajtársam, Blanka és Márió éldegéltünk fent a hegyen békében és boldogságban. Voltak néha vendégeink is, mint például a hobbitlány, vagy Lili, vagy a nagynéném Tittiritti, vagy Perec az elfiú és még sokan mások. És történt egyszer (aztán többször is), hogy színpadon találtam magam egy réztálcán ülve és kapok a Bali bácsitól egy hatalmas és csodálatosan illatozó debreceni kolbászt, aminek még a végrendelete is elhangzott miközben elmajszoltam. Ezt nagyon sokan figyelték , és nagyon tetszett nekik! Ekkor ráéreztem a színpad ízére, úgyhogy elkolbászolgattam ilyenkor a finom vacsi után egy darabig a reflektorfényben, ahol Totti kisasszony, aki basszusgitárral nyomta, Bali bácsi, aki a gitárjával és a hangjával varázsolt, no meg a gazdi között, aki „a” mögött a nagy és hangos dobszercsi mögött transzoltatta a zenét.

Aztán történt a gazdival egy nagy dolog a West Balkán öltözőjében…: összeolvadt ott ugyanis egy elflánnyal, aki az Anyukám lett. Innentől szebb lett az életünk, mert nincs már más, csak a Béke, a Csend, a Nyugalom, a Bódogság meg a nagy-nagy Szeretet… és sok játék… Aztán leköltöztünk a hegyről és most egy pici lakásban lakunk, ahol nincs kert, és néha vissza kell tartanom a dolgokat… De a Szeretet meg a Bódogság az nagy, úgyhogy jól érzem magam, meg amúgy is rengeteget utazunk, és sok érdekes lénnyel tudok játszani… Az egyik kedvenc helyem a Tabán… Ott általában nagy a móka és a kacagás. No meg a fesztiválok és rendezvények… ahol megy a nagy tűzjáték… azt szeretem… néha közel is megyek a lángokhoz, mert szeretem a fényüket. Szintén egy utazás alkalmával tanultam meg úszni is a Mosoni-Dunán, amikor is 33km-t tettünk meg egy kenuban. Az volt ám a jó móka!

Nemrég meg voltunk egy tanyán, ahol nagyon sok gyerek volt és varázslatos dolgok történtek. Nagyon jó volt ott a pörgés, mind a sok pici emberrel, a Tündérekkel, meg a Kunkorral a Vau Művektől ( www.vau.hu szeptembertől), meg a Bagóval, a helyi kölökkel, akivel a végére már kissé fájdalmassá és véressé fajult a játék, úgyhogy a szüleim már a vége felé nem is engedtek vele játszani. Ez a két hét örömteli, de kemény kiképzés volt, mely előkészített egy beavatásra…. Történt ugyanis, hogy szüleimmel megnéztük a házikót, ahol az elfek tengeri tábora után fogunk lakni, és ott maradtunk éjszakára is. Reggel aztán a gazdiék még aludtak, amikor fölébredtem, mert a ház egy másik vendége is felkelt, aztán hamarosan elindult útjára. Én meg –mivel nem történt semmi más érdekesség- elindultam vele semmi rosszat nem sejtve. Aztán egyszer csak sok-sok gyaloglás után elértünk a Hévhez, ahová már nem szállhattam föl, és hirtelen egyedül maradtam. Na itt kezdődött a beavatásom. Nagy kalandok és viszontagságok közepette végül több órás keresgélés és vándorlás és ki tudja még milyen kalandok útján végül visszajutottam a házhoz, ahol már a szüleim nem is voltak ott… Aztán végül Vikiék csináltak nekem egy pórázt, amivel Kisanna elvitt a Hévvel az Anyukámhoz. Jaj, micsoda megkönnyebbülés volt!

Nóri, az Anyukám aztán megfürdetett a szeretetben, meg vízben is, és megszabadultam minden kosztól és élősködőtől… És azóta is még mindig, és örökké nagy a Szeretet és a Bódogság…

Ó, hát az elfek tengerparti tábora maga volt a paradicsom! Eleinte kissé furcsa volt, hogy sós a víz, de olyan jól esett mindig beleugrani… Nagyon megszerettem a tengert! No meg a sziklák! Hamarjában Kőszáli Tantrává váltam… Itt is lehetett ám folyamatosan játszani, persze nem békaropit rágcsáltam, mint a varzstáborban, hanem rákokat kergettem, meg kagylóhéjakkal koptattam fogaim. Volt azonban a táborhelyen egy fránya macska… állandóan viaskodtunk. De hát ez volt igazándiból az egyetlen problémám. Vicces volt, ahogy cserélődnek körülöttem az elfek és hogy mindenki másképp, de szeretett velem játszani. Persze a szomszéd bácsit mindig jól meg kellett ugatni, no nem mintha nem szerettem volna, csak volt benne valami ugatnivaló, ahogy azt mondja: „tantrica!”. De amikor aztán elvitt minket hajóval a túlpartra, végleg belopta magát a szívembe… Aztán meg a hosszú utazás… persze az autóban is szeretek ám lenni… mindig jókat szunyókálok a csomagok tetején. Az a legjobb, amikor tele van a verda és jól be tudom magam vackolni… És aztán, mikor újra visszajöttünk, megint csak a sok csomag, meg a pakolás, utazás, ilyesmik… Viszont most már új otthonra leltünk végre, ahol nagy kert van, meg szomszéd kutyapajtások, meg lovacskák, meg a gazdi talált a sufniban egy igen apró termetű kiscicát is, aki kosztos társammá szegődött a háznál. Mostmár nem utazok annyit, mint azelőtt, mert a gazdiék néha elmennek, de már nem cipelnek magukkal mindenhová. Nem kell hallgatni a hangzavart azokon a hangos próbákon, meg koncerteken, hanem nemesebb, kutyához illőbb feladatom van: itthon őrzöm birodalmunkat.

2006. december

Aztán – amikor a nyár már jócskán őszbe fordult – történt, hogy egyszer csak egyik napról a másikra kezdtek megjelenni különböző humanoid teremtmények, törpék, elfek, emberek, manók, hobbitok és sokan mások… Faluszéli házikónkat és környékét benépesítette néhány napra rengeteg jóbarát. Az aztán nagy mulatság volt! A gazdiék Józsi komával és Tomyval felépítették erre az időre Fatóc jurtáját, úgyhogy ott is mehetett a nagy móka és kacagás, no meg persze ott aludtak a jónépek, akinek nem jutott a házban szállás. Jó kis buli volt, rengeteg játékkal és pörgéssel… Egyébként mostanában is látom és hallom zenélni gazdiékat, mert néha itthon próbálnak, meg néha, amennyire az egyre elfajuló hidegek megengedik játszani is szoktak odakinn a kertben a ház lakói… Én persze nem ijedek meg némi hidegtől! Mit nekem! Télen-nyáron, hóban fagyban szökellek Karcsi kutyával a szántásban, hogy aztán csaholó élvezettel rághassuk, téphessük és hordhassuk szét a környéken a „nem elég gondosan elrejtett” szelektált hulladékot. De most már majdnem mindig elrejtik…Meg a múltkor el is vittük a szelektív hulladékgyűjtőbe az „új” járgányunkkal. Ugyanis megérkezett végre a tél kezdetére a csodálatos Range Rover, amivel BÁRHOVA el lehet menni. Le is teszteltük gazdival a sofőrülésen és néhány házlakóval, hogy mit tud a gigantikus gépezet… Jó kis helyeken jártunk ám a komákkal… Átmentünk Isaszegre az „úttalan utak leghepehupásabb és legsarasabbikáin…De ez a „traktor” mindenen átvitt! És ott, Isaszegen parkolt egy lakókocsi, amit a gazdi meg szeretne csinálni legújabb, mozgatható otthonunknak… No meg aztán azóta legfőbb ELFoglaltságom a játék Luca cicával (ami néha kicsit olyan, mintha neki nem is lenne annyira jó, de olyan vicces, ahogy nyivákol…) Amúgy mindig vigyázok rá, hogy ne harapdáljam túl erősen, mert ez csak játék… Ja, és Luca cicán kívül még egy apró taggal bővült egyre gyarapodó családom, de ez titok! Mert még annyira nem látványos… Bár lassan már kezdi magát megmutatni… Lesz egy elftesóm! De pszt! Amúgy mindannyian kiváncsian várjuk már, hogy kibújjon Norcsiból, az elf gazdi-anyukámból a legifjabb, legapróbb elf jövevény…

No, hát a lakókocsi már át is került ám ide a ház mellé, nyári laknak, hogy némi felújítgatás után kis családunk hálóhelyéül szolgálhasson. És a gazdi azt is kitalálta már, hogy elé épít majd raklapokból egy színpadot, hogy lehessen ottan majd próbálni, meg jógázni, meg persze fõleg nekem süvölvénykedni… jó is lesz az… Hú, nomegaztán történt ám nemrég az egyik délután, hogy ott rohangáltam a gazdiék körül, amíg õk az autónál babráltak valamit egy szegecses cintányérral, de nem is ez a lényeg, hanem jött arra egyszer csak egy nagyon nagy kutya…aztán meg egy nem annyira nagy, de annál élesebb fogú, az egyik környékbeli házikóból, ahol általában bezárva tengetik napjaikat. De most elvitte õket gazdájuk sétálni…én meg, – aki ismer tudja – egyszerûen nem tudok néha uralkodni a játszási kényszeredettségemen, és az ilyenkor bennem kavargó, szétfeszítõ energiákon…fõleg, ha új játszópajtásra találok hirtelen… Igen ám, de a nyunyócok élete nemcsak játék és mese… Létezik olyan lény is, akinek nem játék az, ami nekem (vagyis minden). Ez szokott néha ellentéteket szítani Luca cicával is, akit valójában nagyon szeretek, de õ néha nem szereti, ahogy szeretem õt…vagy mi…és hát mondjuk az a nem annyira iszonyú nagy, de nagyon éles fogú fajtársam is így volt ezzel… Sajnos átharapta apró törzsemet, és az egyik oldalt szétnyíltak a bordáim is…és nagyon fájt! Nagyon! Négy nap volt, a legmélyebb bugyrában, fájdalmak kórházában, egyedül, egy ketrecben… Persze jöttek látogatni gazdiék és ez erõt adott, meg aztán otthon újra… Jaj, de jó volt… És most nem szabad annyira õrültködnöm, mert uralnom kell az energiáimat… Állandóan ezt nyomatják mostanában, de hát olyan nehéz… Viszont most inkább ezt az óriási életerõt és szeretetet (ami gazdiéktól gerjed…még azt is megengedik azóta, hogy velük aludjak a szobában) a gyógyulásomra irányítom… Legalábbis rajta vagyok… Meg kell hogy tanuljam irányítani a túltengõ vitalitásom! És még valószínû, hogy túl kell esnem egy mûtéten is, hogy ne legyenek szét a bordáim, és hogy tökéletes ugrókutya lehessek majd megint…

Hát, arra a mûtétre nem igazán volt szükség… igazándiból ez a hely, meg ezek a dolgok, amik körülvesznek…minden, amire egy magamfajta kutyagyerek vágyhat… ez a rengeteg szeretet, és vitalitás, a bokrok, a fák, a szántóföld, a domboldal, a szagok, az illatok, a szökellés, a szomszéd kutyasereg, a környék macskái, Luca cicával az élen, meg a vakondok, a gyíkok, a sünik, a lovak, meg a rókák, a nyulak, a fácánok, a cinkék, azok a szép kéktollú madarak, a búbos bankák, azok a tarka-barkák, az ölyvök, meg a sasok, azok a hatalmasok, akik ott keringnek mindig a dombunk körül és ez az, aminek mindig örül Tantra kutya, a nyunyóc, és ami oda vezetett, hogy…úgy tûnik: meggyógyultam. (Bár mostanában kissé furcsán köhögök, vagy mi, de hát ez csak nem az, ami… de ha gond van úgyis csinálnak valamit a gazdiék!) Viszont õk mostanában az új kis jövevénnyel vannak ELFoglalva, aki akkor érkezett hozzánk, amikor Norcsi három nap után hazajött végre megint, és már nem volt olyan nagy hasa, mint az utóbbi idõben, hanem egy apró, picike ember kölyköt nyunyorgat állandóan, aki mindig vele van. Szóval mostanában nem jut olyan sok simogatás, meg néha nem szabad hangoskodnom, meg ilyesmik, viszont látom a gazdiékon, hogy nagyon fontos nekik a kis porontyuk, nekem meg a gazdiék, tehát az a kis apró tünde is (akit simogatnak helyettem)… És az élet szép! És ha a gazdiék boldogok, akkor én is! Juhúúú! Itt a nyár!

Nincs is ám nekem bajom már… a harapás is csak egy régi rossz emlék, és most meg aztán, az új birodalmam befoglalása óta a köhögésem is szinte teljesen elmúlt! Otthagytuk ugyanis a dombokat, lovakat, szántóföldet, meg a szomszéd kutyatársakat is, és egyszer csak jól megpakolt autóval, amibe én is alig fértem be a csomagok tetejére (pedig nem foglal túl nagy helyet apró kutyatestem)elmentünk, hogy egy másik helyen éldegéljünk tovább. Néha még elutazunk a gazdival, hogy újra megpakoljuk az autót, és olyankor megint érezhetem azokat a szagokat, és ugrálhatok a szántóföldben kicsit, de az otthonom már nem ott van…Persze az új hely is nagyon remek ám! Jó nagy területen van sok kis zeg-zug, meg bokrok, fák, ilyesmik, de a naaagy szabadságnak lõttek! Ugyanis ha túl messzire megyek a területemen, mindig, minden oldalon egy kerítés állja utamat. Én nem értem, hogy ez miért jó, de a gazdi még meg is erõsítette néhol, ahol még kifértem, vagy kiférhettem volna… Eleinte kissé magányosnak éreztem magam, mivel Karcsi jóbarátom is már egy ideje a kutyamenyországban lóbálja nagy füleit, és a Luca cica is Kerepesen maradt… de nemrég szerencsére, mikor a gazdi megint üres autóval ment el és telivel tért vissza, a cuccok tetején, egy fedeles kis kosárkában ott gubbasztott a drága harapdálni való cicakomám! Meg azért vannak ám itt is játszópajtások… Néha átmegyünk egy másik kulipintyóhoz vendégeskedni, és ott aztán jól körbecsaholódunk egymással, a hat vizslató szempár gazdáival, akiket nem hívnak másképp, mint Zsömi, Maszat, és Szöszke (õ különösen tetszik nekem… vele mindig kicsit finomabban, és jóval többet huligánkodok). Tyûûû! És az idei varázstáborról még nem is ejtettem szavakat! Persze ott volt megint egyik legjobb cimborám, a Kunkor… Egy héten keresztül folyamatosan gyepáltuk egymást olyan szinteken, hogy néha az eksztázis, egyfajta (a gyerekek számára igen mulatságos) alhasi mozgás kényszeredettségét váltotta ki belõlem. Ez persze nem jelenti, hogy homoszekszuális kutya lennék (mivel Kunkor szintén fiú), egyszerûen csak túlteng bennem a libidó. Jó intenzív volt ez a mulatság még annak ellenére is, hogy Bagó haverom nem volt ott, akivel tavaly véresre nyûttük egymást…

És bizony idén is megjártuk a tengert, az elfek tengerparti tábora keretein belül! Az elsõ adódó lehetõségnél egybõl beleugrottam a sósan hullámzó végtelen kékségbe! Leutazáskor, meg hazaúton is nekem volt a legkényelmesebb helyem az autóban, Norcsi ugyanis a kicsi Tündével a hátsó ülésre költöztek, így nekem jutott az anyósülés, a csomagok tetején, a legjobb kilátással. Nagyon élveztem! Aztán egyik este átmentünk a táborból egy másik tengerparti helyre, két lakóbusz közé, ahol kedves újdonsült német barátainkkal zenélgettek gazdiék. Én meg addig kihasználtam, hogy nem rám figyelnek, és így jól meg tudtam ugatni az arra járó motorokat, és autókat… És a kis elf csapat épp a Gajatri mantrát énekelte, amikor jött az a fránya nagy autó, amelyiket aztán borzasztóan meg kellett ugatnom…fõleg a kerekeit…de az az igazság, hogy túl gyorsan ment…túl sebesen pörögtek azok a hatalmas kerekek…én meg túl fel voltam pörögve…és keresztül gurult a mellsõ lábaimon:-( Nagyon fájt! A jobb mellsõ lábamra nem is tudtam ráállni! És a másik is tiszta vér volt… Jaj! Szerencsére egyik vendéglátónk nyulával még régebben történt hasonló eset, ígyhát már tudták is mit kell cselekedni. Gazdi lefogott, hogy ne mocorogjak, és harapjak fájdalmamban neki engedelmeskedtem, mivel átmentünk már egy-két hasonló élményen együtt és az a kedves ember ügyesen bekötözte lábamat három egyenes faág merevítésével, amit a vendéglátó kislányok gyûjtöttek gyorsan a környékrõl. Nagyon hülyén éreztem magam, mivel azt a merev kötést kellett cipelnem a maradék három lábammal, amely közül a másik mellsõ szintén sérült volt… De mit nekem mínusz egy láb!!! Folytattam (volna) a pörgést…de gazdi innentõl már mindig rámszólt, ha jött egy autó, hogy igazodjak, meg hogy maradjak. És az igazat megvallva most már félek is azoktól a hatalmas, gyors kerekektõl, mert nagy fájdalmat tudnak okozni… Viszont egy tény azonban ebben a helyzetben is vígasztal: a hazug embert még így is sokkal hamarabb utolérik, mint engem! Úgyhogy holmi lábtörés nem tántorítja el Tantra kutyát (Nyunyócai Gedeont) semmitõl…még attól sem, hogy -kõszáli- maradjon… hiszen majdnem ugyanolyan intenzitással ugráltam a sziklákon, mint annak elõtte, csak éppen három lábbal…

2008. május

Persze mondanom sem kell, hogy “eb csont beforr” alapon lábaim néhány hónap után megint tökéletesen muködnek! Voltunk ugyan utólag állatorvosnál is, aki megállapította, hogy nem tökéletesen forrt össze a híres ebcsontom, de már a sántításomnak sincs semmi nyoma, úgyhogy a hazug emberek is elkerülhetnek jó nagy ívben! Ez már csak így van…nyughatatlan és néha törékeny lábaimmal végül mindig a gyógyulás útjára is sikerül rálépkednem… Mostanában meg sokat játszok a gazdiék kis Tünde kölykével, aki mindig harsányan kacarászik mulatságos dolgaimon, ha például ugrálok, vagy ilyesmi… És családunk megintcsak tovább bovült! Luca cicát ugyanis egyszercsak megkörnyékezték a környékbéli kandúrok… Én meg oket! Luca meg kisajátította erre a néhány napra a raklapból fabrikált pihe-puha házikónkat, és ott fogadta a “kuncsaftjait”… Aztán néhány hét múlva meg lepetézett az eloszobában, a ciposszekrény alatt. Úgyhogy most öt kis cicaporonty teszi igen változatossá, és tréfássá életünket. Gazdi meg nemrégiben nagy, hosszú bambusz rudakat hozott az autó tetején, és néhány nap múlva épített egy óriási indiánsátrat a kertben (tipi-kus…). Meg a raklapból készült színpadot is összetákolta, ami kicsit kisebb, mint Kerepesen volt, de a süvölvénykedés ugyanúgy muködik rajta! És oda mögé szokták manapság kivinni nappal a minicicákat az ólba, ahol el vannak ugyan kerítve, de nekem mindössze egy jól ívelt szökellés kell, és nyúzhatom oket! Persze ilyenkor mindig rám van szólva, pedig csak játszok velük… Mindig csak a játék, meg a huligánkodás… Hiszen errol szól az élet! Vagy nem? (…dehogynem…)